Archívum - Társunk a kutya
Bátor hajsza Bátorért
Egy nehéz nap éjszakája, avagy kis magyar kutyakrimi
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Hegedűs Eszter  |  2005. július 13.

Mit érez egy ember (család), ha ellopják a kedvencét? Mit érdemel az a "bűnös", aki többé-kevésbé finom módszerekkel megpróbálja visszaszerezni jogos tulajdonát?


 

Miként viselkedik a rendőr, ha a kutyatulajdonos feljelentést akar tenni? Magyarország tényleg az egyik olyan EU-tagállam, ahol jó a közbiztonság? Valóban nem figyelünk egymásra? Május utolsó napján egy beírást találtam a neten, amelyben választ találni minden kérdésre. Felhívtam a történet közreadóját, és engedélyt kértem, hadd írjam meg az esetet, ami olyan, mint az állatorvosi ló: szinte minden napi nyűgünk benne van, amelyekre a hatóságok egyelőre még nem nagyon találják a megoldást...

Május 31. 14 óra 40 perc

Dél körül ellopták a XVIII. kerületi házunk udvaráról a fél éves Jack Russell terrierünket. Lovaskocsis, nagydarab "kisebbségi" volt, van két szemtanúnk is. A kutya fehér színű, alacsony növésű kan, barna folttal a fején, pöttyös a hasa, jobb oldali lágyéksérve van. Az eltűnéskor kék színű bolhanyakörv volt rajta. Kérlek benneteket, ha tudtok segíteni, hívjatok az alábbi számon! A megtalálónak jutalmat ajánlunk! Köszönöm!!!! rhoney

Június 1. 09 óra 4 perc:

Az esténk krimibe illett! A férjemet a lopás hírének hallatán azonnal elengedték a munkahelyéről, így szinte forró nyomon indulhatott neki a keresésnek. Én később vártam rá a rendőrségen. Felvették a jegyzőkönyvet. A szemtanú szomszédasszonnyal csak este tudtunk visszamenni, aki a konyhaablakából nézte, amint a kerítésünknél megállt egy lovaskocsi, sötét ló húzta, világos kiscsikó volt mögékötve. Mit lát? A férfi áll a kerítésnél, szétvágja, és a lyukon kihúzza a kiskutyát. Na, akkor kirohant a házból, és teli torokból üvöltött, hogy lopják a kutyát. Erre az egész utca megbolydult, ki biciklire pattant, ki meg kocsikulcsért szaladt, de a lovaskocsi úgy eltűnt a lőrinci kis utcákban, mintha sosem járt volna arra. Nagymama sírt, apósom és az utca pedig elindult keresni. Kaptunk néhány fülest, de semmit sem találtak.

Este újra a rendőrségen: fél óra várakozás után kijött egy rendőr, s igencsak magas lóról beszélt velünk. Majdhogynem a szemünkbe nevetett, hogy mégis, mit képzelünk, holmi sz...s (100 ezer forint értékű!) kutya miatt majd otthagyja a magyar-francia meccset a tévében... Menjünk haza, majd a kollégái kimennek a megadott címekre. De: ha az ember nem engedi be őket, és a kutya nem jön elő, akkor... Felháborodtunk, mire kifejtette: ilyen a jogszabály! Sőt, ha a szomszédasszony utoléri a lovaskocsit, és lekapja az embert a bakról, még ő üti meg a bokáját! De mondok jobbat: ha otthon vagyok, kinn a kertben látom, mi történik, és puszta kézzel vagy a kapával odalegyintek, engem vesznek elő. Jobb ilyenkor tehetetlenül állni, és a rendőrségre bízni a dolgot...

Elhajtottak bennünket, hát magunk kezdtünk el körözni az utcákban, ahol a kutyát sejtettük. Mint a filmekben: halkan, lassan, meg-megállva, hallgatózva. Semmi. Elkeseredetten indultunk plakátolni. Az eltűnt kutyusok nyomában járó plakátkommandó-egységtől fantasztikus plakátokat kaptunk segítségül. Eddigre lelkileg megtörtünk. Anyukám bepánikolt: mi lesz ebből, ne csináljunk semmit, meg jajjistenemkicsilányom, de hát ismer, hogy ilyen helyzetben az anyaoroszlán kispista hozzám képest... Minden lehetséges helyre tettünk plakátot, a feltételezett házzal szemközti fára többet is, hogy tudják: tudjuk... Volt még egy fülesünk, de teljességgel őrültségnek tűnt: a reptér közelében. Messze is van a mi házunktól, meg lovaskocsival áthajtani a gyorsforgalmin...

Este tíz körül robogtunk a cím felé. Másodszor hajtottunk el a ház előtt, amikor megláttam a kutyánkat. Egy guberált fotelban vakaródzott az udvaron! Hívtam a rendőrséget, hogy itt vagyunk, az udvarában a kutyánk, mi legyen? Érdemben a harmadik emberrel sikerült beszélnem. Addig kapcsolgattak ide-oda, míg kijött a roma ember, és elindult felénk. Párom már kapcsolta is ki a biztonsági övet... Kértem a rendőrt, hogy jöjjenek, mert eltünteti a kutyát, mire kiérnek. Férjem kinyitotta a kocsiajtót, Bátor odaszaladt, ő gyorsan betette a kocsiba, és ráüvöltött a fickóra: "Mit keres nálad a kutyánk?!" Mire az: "Mér..., tied a kutya?" Hármasból startoltunk... Közvetítettem a rendőrnek: erőszak nélkül visszaszereztük a kutyát, de vegye jegyzőkönyvbe, hogy melyik utcában, hol találtuk meg.

Bátor mozdulatlanul, összegömbölyödve feküdt az anyósülésen. Aki ismeri ezt a fajtát, bizonyára tudja, hogy nem a nyugalmáról híres. Bohóc kis mukik, ugrálnak, örülnek, nyaldosnak, futkosnak, ők a kert tornádói. Nyugtuk addig van, míg esznek és alszanak.

Hazafelé végigsírtuk az utat. Nemcsak én bőgtem, de a 190 centis, 90 kilós férjem is zokogott a boldogságtól, meg a tehetetlen dühtől. El sem hittük, hogy ekkora szerencsénk volt. De forrt bennünk a méreg a történtek miatt. Az elkövetőt már nem egyszer láttuk ólálkodni a házunk körül. Sompolygott és figyelt. Épp építkezünk, így az udvaron dolgozó srácok megkérdezték, mit akar. Vasgyűjtésre hivatkozott, azután gyorsan elpárolgott. Bőven kifigyelhette, hogy napközben csak a nagymama van otthon a kutyával, hogy Bátor érdeklődő, kedves állat, aki odamegy a kerítéshez.

Nagy segítségünkre voltak a körülmények: hogy a környékbeli nyugdíjasok napközben a kertben tesznek-vesznek, így van szemtanúnk, a család száz éve ott lakik, a szomszédok együtt nőttek fel, mindenki szaladt, senki sem maradt közömbös. A roma kiscsikóval és lovaskocsival "portyázott", s az ilyesmi manapság még falun is ritka, nemhogy egy nagyvárosi peremkerületben. Apósom is otthon volt, rögtön indulhatott az autóval. A páromat azonnal elengedték a munkahelyéről, én meg a neten kérhettem segítséget. Szerencsénk volt, hogy elkötelezett állatbarátként ismerem a plakátkommandósokat, akik rögtön segítettek; hogy a kutyus igen ritka fajta, különös ismertetőjele a lágyéksérve, hogy a szüleimmel szemben lakó romák felajánlották segítségüket: kiderítik, kinél van a kutya, és visszahozzák! Szerencsénk volt, hogy az ember nem zárta be a kutyát, nem vette le a nyakörvet, nem passzolta el azonnal bagóért a kocsmában, és annak sem találtuk nyomát, hogy bántotta volna. Viszont: a rendőrség - ígérete ellenére - nem ment ki a megadott címre (ezt az először gyanúsnak vélt ember feleségétől tudom), és a média kétszeri rádiós bemondásért több ezer forintot kér, előre...

Akinek nincs kutyája vagy más kedvenc háziállata, el sem tudja képzelni, mekkora sokk az elvesztése. Nemcsak lelki, eszmei veszteség, de egy jó alomból származó kölyökért százezer forintot is elkérnek. Tudják ezt az alkalmi és a szervezett kutyalopó bandák is. Érdemes körülnézni a piacokon: sokszor egy vagy több fajtával, de mindig csak egy-egy példánnyal állnak kint. El kellene gondolkodni azon, milyen megoldást lehet találni, hogy kötelező legyen bizonyítani, honnan van a kutyájuk, és a jóhiszemű vásárló is tudja, hogy nem lopott. Mert oltási könyvet egyszerű hamisítani...

Hazaúton Bátor mindvégig mozdulatlanul feküdt az ülésen, és ölben kellett bevinni a házba, nem akart mozdulni. Nagymama sírt az örömtől, majdnem rosszul lett. Már hárman bömböltünk... Bár este tíz óra volt, folyamatosan csöngött a telefonom: mindenki érdeklődött, és sikítozva örült a jó hírnek. Anyukámék is, anyósomék is sírtak. Bőgünk, amikor elveszik, bőgünk, amikor megkerül...
Adtunk a kutyának enni - nem kellett neki. Felugrott a kanapéjára és begubózott. A tekintetéből sütött a szomorúság. Felváltva simogattuk órákon át, mire kissé magához tért. Amikor azonban meggyőződött arról, hogy ismét biztonságban van, beindult: mint az őrült, rohangált fel-alá a lakásban. Másnap elvittük anyósomékhoz napközibe, ahol három kutyus van, a nagy udvarban randalírozhatnak kedvükre. Úgy tűnik, Bátor teljesen helyrejött, bár rajtunk kívül mindenkivel bizalmatlan.

Többen kérdezték az internetes fórumon: nem félünk? Ha fél az ember, nem megy utána a sérelmeinek. A kutya biztonságban, mi kocsival járunk. Nem tudják, most hol lakunk. A szomszédok árgus szemekkel figyelik a házat, és ha bármi "érdekes" kárunk keletkezne, rögtön mennének a rendőrségre. Nem, nem félünk. A félelemnél erősebb a haragunk és a dühünk. Mindent elkövetünk, hogy felhívjuk a kutyatartók figyelmét: semmilyen kerítés, jogszabály, szerv nem áll a bűnözők útjába. A kutyát iskolába visszük, tanulja meg, hogy ne fogadjon el ételt, és ne barátkozzon idegenekkel. Leszedtük a plakátokat. Rengeteg telefonszámot letépkedtek segítőkész emberek. Egy férfi telefonon ajánlotta fel a segítségét. Szóval: az emberek segítenek a bajban. Csak bízni kell. rhoney

Június 03. 10 óra 36 perc

Kedves Eszter!
A mai napon hívott a rendőrség. Kérdezték, hogyan lett meg a kutya, hol találtuk meg, és kérték, hétfőn menjünk be tanúvallomást tenni. Most kezdtünk el kicsit félni. Szeretnénk, ha felelősségre vonnák a tettest, azonban tartunk a következményektől. Bízzunk az igazságszolgáltatásban, és vállaljuk a kockázatot, hogy a kényszerből egyedül hagyott, idős nagymama meg a ház sínyli meg? Vagy vonjuk vissza a feljelentést? rhoney

Kértem, hívjanak fel hétfőn, mi volt a rendőrségen. Csak a férjet engedték be. Természetesen visszavonták az első gyanúsított elleni feljelentést. És az izgalmak elmúltával úgy döntöttek, talán mégis jobb, ha visszavonják a valódi tettes ellen is. Ám a rendőrség ezt nem fogadta el. Az eljárás megkezdődött. Kíváncsian várjuk a folytatást.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
Bejelentkezés
 
 
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)