Archívum - Társunk a kutya
Cirókahiányban szenvedünk
Beszélgetés dr. Popper Péterrel emberekről, állatokról és nemrég megjelent könyvéről
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Hegedűs Eszter  |  2005. augusztus 09.

Szorongtam a látogatás előtt. Dr. Popper Péter nem akárki. Professzor, méghozzá pszichológus. Azután jött minden magától. Két és fél órát töltöttünk ott fotós kollégámmal, és mondhatom, remekül éreztük magunkat! Remélem, a vendéglátóink is...


 

 

 

Kedves, kényelmes ház egy budapesti kertvárosban. Amint megjelenünk a kapuban, a két "nagy", Asa és Dzsafar már alig várja, hogy felugrálhasson ránk. A háziasszony lánya, Víta leinti őket, de mi nem bánjuk: ilyen fogadtatáshoz öltöztünk... A két kutyus lelkes kíséretében lépünk be a házba. Az emeletről papagáj hangoskodik, a lakás szemmel láthatólag legkényelmesebb foteljében Mofli cica, a világosszürke szőrfelhő szundikál. Rám nyitja kék szemét, s felsőbbrendűségének teljes tudatában fogadja "hódolatomat". A fogadtatásról Derek Bruce megállapítása jut eszembe: "Ahhoz, hogy reális képünk legyen arról, milyen fontosak vagyunk, szükségünk van egy kutyára, amelyik imád, és egy macskára, amelyik lenéz minket."

Házigazdánk bemutatja az állatseregletet: Asát, a hétéves golden retrievert Kati hozta a családba, Dzsafar, a tíz hónapos afgán agár Kati lányáé, Vítáé, és övé Garu, a jákópapagáj is, akit az emeletről hallottuk kiabálni. Leülünk. Dzsafar - szerintem tudja, hogy róla van szó - barátságosan képen nyalint, Asa is ott ugrabugrál körülöttünk, csak a "kicsi" vonul el bizalmatlanul.

- Lurkó kilenc éves - int a tartózkodó szálkásszőrű tacsi felé Popper tanár úr. - Ő az enyém. Évekig nem volt kutyám, s megkérdeztem egy magát kutyapszichológusnak tartó barátomat: mit gondolsz, milyen fajtát vegyek magamhoz? Nézd - mondta -, a te karaktereddel csak kétfajta kutyád lehet: ha akarsz egy imádót, aki téged vallásos tisztelettel szolgál, mint istenét, akkor berni pásztorkutya. De ha akarsz egy nálad sokkal erősebb karakterű kutyát, aki átszabja az életedet a saját ízlése szerint - és ez neked jó lesz! -, akkor szálkásszőrű tacskó. Hát így lett Lurkó. Át is szabta az életemet. Az volt az első mutatványa, hogy éjfél után fölkeltett álmomból: gyerünk le a Kossuth-térre, focizni! Akkor még ott laktunk. Minden éjjel fél egykor, egykor megjelentünk. A kormányőrség volt a szurkolótábor. Mindig a kutyának szurkoltak. Most, hogy kertes házban lakunk, ez a szokás elmaradt, hiszen Lurkó sokat van a kertben. Katival való összeköltözésünk Asával, Lurkóval és Moflival együtt történt. Ő tizenhét(!) éves, fajtáját tekintve rongybaba-macska. Katival valósággal össze vannak nőve. A cica teljesen szuverén lény: mérhetetlen fölénnyel nézi a kutyákat, hülyének tartja őket. Engem meg kivágott a tévénéző-fotelemből - mosolyog. - De nem kergetem el onnan. Az most az ő helye...

- Ez látszik is. Trónol.

- És rajtam alszik.

- Nem lehet nagyon nehéz, talán ha húsz deka, a többi a sok-sok hosszú szőre...

- Igen, csak időnként megfordulok álmomban, és akkor belém vájja a karmait. Bal oldalamon alszik a Lurkó, jobb oldalon az Asa, amíg Kati el nem kergeti. Mert ha nem figyelünk oda, elfoglalják a helyét. Amint Kati ágyaz, ezek már rohannak, hogy elsők legyenek...

 

Az utazó cirkusz

- Van egy parasztházunk vidéken, egy vár alatt. A település gyönyörű és nyugalmas, ott írtam az Indiáról most megjelenő könyvemet. Testületileg szoktunk leutazni: egy kocsiban három kutya, egy macska, néha becsatlakozik a papagáj is, aki, amint meglát engem, azt mondja: "Mit csináltál? Csúnya!" Ezt nagyon tudja...

- Ez a véleménye Önről?

- Nem tudom - nevet -, Víta megtanította. Szóval: megyünk vidékre, a benzinkutasok mindig röhögnek, mert olyanok vagyunk, mint egy utazó cirkusz.

- Nem torzsalkodnak, ki hol helyezkedik el?

- Elintézik egymás között. Hátraülnek, és akkor a Lurkó előrefurakszik. Mert ő ahhoz van szokva, hogy régen mindig mellettem ült a kocsiban, az anyósülésen. Most fel van háborodva, hogy ott Kati ül, vagy én. Mindenképp megjelenik. A két ülés között előrecsúszik. Ha unalmasnak tart minket és az utat, akkor alszik a lábunknál, ha meg ki akar nézni, akkor ölben, mert ez a tacsinak jár.

- Azért itthon is ír?

- Hát persze! A minap a Bálint Házban árulták az összes könyveimet. Elszörnyedtem, hogy milyen grafomán vagyok, mit összeírtam!

- Például a nemrég megjelent "Részemről mondjunk mancsot!"

- Azt azért írtam, mert tényleg nagyon szeretem az állatokat. Egy közelmúltbeli népes összejövetelen azt találtam mondani, hogy az az ember, aki nem szereti az állatokat, vagy undorodik tőlük, megvet engem. "Együtt alszik az állatokkal! - szörnyülködik. - Beengedi őket az ágyába!" Meggyőződésem, hogy ott baj van az ösztönökkel. Rosszban van a saját ösztöndinamikájával, és ez áttevődik az állatra. Nagy tesztnek tartom azt, hogy milyen az állathoz való viszonya az embernek.

- Azt ajánlja, hogy aki ezt fölismeri magában, az győzze le a viszolygását, és vegyen magához egy állatot?

- Fordítva! előbb nézzük meg, miért van ez a viszolygása a saját ösztöneitől - elfojtás vagy trauma, nem tudom -, ha rá lehet jönni az okára, és kicsit csökkenteni, csak azután legyen állata. Mert az állat rendkívül érzékeny, és megérzi, ha viszolygással fogadják.

Közben nagyon fontos dolog történik. Lurkó, aki eddig irigyen eldugta előlem a piros labdáját - bár négykézlábra ereszkedve kértem tőle -, megjelent a lábamnál, és elém tette a féltett játékot. Megnyertem egy nem könnyű játszmát...

 

"Légy hát akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta..."

- Úgy hallottam, karácsony éjszakáján is művelnek valamit, amit egyesek szintén furcsának találhatnak.

- Az úgy van karácsonykor, hogy rengeteg kolbászt vásárolunk, meg zsömlét. A lányok tudják, merre járnak a kóbor kutyák a nagy téli éjszakában. Ezeken a gyülekezőhelyeken leteszünk kolbászt és zsömlét. Nagyon sokan annyira nem tudják függetleníteni magukat a dologtól, hogy ebben valami ronda exhibíciót látnak.

- Kitalálom! Ugyanazok, akik viszolyognak az állatoktól.

- Azok, persze. Akik - hogy is mondjam -, rosszban vannak a karácsonnyal, és egyáltalán az ünneppel. Pilinszky ezt pontosan megfogalmazza: "Légy hát akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta. Bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra". És ez így van, ez a "nyersen szép és tiszta". Beleértve az állatok nagyon kegyetlen titkait. Pilinszky nagyon érdekes ember volt, nagyon szerettem. Annak ellenére, hogy egyszer nagy lelki válságot okozott nekem, mert azt mondta: "Utállak titeket, pszi-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert nagyon sokat ártotok az embereknek. Ugyanis elterjesztitek azt, hogy az életben minden problémának van megoldása, és ezzel nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Elhiszik nektek, és elkezdik úgy érezni, hogy csak ők olyan hülyék, hogy nem tudják megoldani a szerelmi életüket, az anyjukkal való kapcsolatukat..."

Lurkó megint előkerült: elterül a lábam előtt, és felkínálja a hasát vakargatás céljából. A professzor megsimogatja: - Lurkó kutya nagyon feloldódott mostanra.. - mondja. Asa és Dzsafar jószerivel le sem szállnak fotós (ő is kutyás!) kollégámról. Incselkednek, huzakodnak egy régen jobb napokat látott, mára teljesen "egysíkúvá" rongyolt műszőrme tevével. Lurkó pedig teljes odaadással bekapja az ujjamat. Be vagyok fogadva!
- Pilinszky így fejezte be - folytatja a professzor -: "Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Ez nem igaz. Az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség." Egyetértek. Egyetértek, hogy jól-rosszul el lehet viselni az életnek egy csomó problémáját, de viszonylag keveset lehet megoldani, a legtöbbre nincs is megoldás. Borzasztóan szeretem a Kipling-novellát, a Magányosan sétáló macskát. Azt meséli el, hogy a kutya és a macska hogyan csatlakoznak az emberhez.

- Kertész Ákos azt írja erről a Brúnó, Borcsa, Benjámin című könyvében: "...az őskutyák addig ólálkodtak az emberhorda körül, míg odapofátlankodtak a tűz mellé. Megtisztították a tábort minden hulladéktól. Aztán nemcsak a táborba, a barlangokba, kalyibákba is bepofátlankodtak. később még az ágyba is..." Ismerős?

- Hát persze! Az állatoknak titokzatos információs csatornáik vannak, karakterérzékelésük kitűnő: pillanatok alatt bemérik, hogy jó ember, rossz ember. De nincs bennük rosszindulat, mint az emberben - kivéve azokat, amelyek túl régen élnek emberközelben. Többen már nemcsak emberi betegségeket, de emberi tulajdonságokat is átvettek. Csányi ezt úgy fogalmazta meg, hogy "Nekem ne mondj kutyáról és lóról sztorikat, mert azok már nem állatok. Kiszakadtak az állatvilágból. Nem lettek emberek, de valahol ott toporognak a köztes létben". És még valami: én is úgy gondolom, de Katitól tanultam - nem fog magának, cicagazdának tetszeni! -, hogy a macskák között igenis, van gonosz. De az is azért gonosz, mert túl régen van már emberközelben, átvette az embertől. Ahogyan az epilepsziát és a cukorbetegséget is. Ez egy irracionális sugárzás, amibe bemegy a ló is, a kutya is, a macska is. Ez meg is zavarja a tiszta vonalat. Mindig azt hirdetem - biztos megírtam a könyvben is -, hogy az állat nem az ember alatt van, hanem mellette. Az ember alatt a démoni van.

- Igen, és azt is megírta, mi motiválta a "Részemről mondjunk mancsot!" megszületését. Egy hajdanvolt kislányról ír, aki megszelídítette a falu rettegett vad kutyáját. És felnőve, a világon mindenütt "...eksztázisba estek a kutyák, lábánál hemperegtek, felugráltak rá, nyalogatták... Ha valami bajuk volt, némán pislogva tűrték, hogy gyógyítsa őket, elviselték a fájdalmakat, és nagy farkcsóválással mentek utána. Ha aludni tért, rajta szundítottak a macskák, és a papagájok játszottak a hajával. Miféle erő, vonzalom működött itt? Ezt keresem, ezért írom ezt a könyvet. Az etológusok azt vizsgálják, hogy különböző helyzetekben hogyan viselkednek az állatok. Én azt szeretném tudni, hogy miért viselkednek úgy." Megtalálta?

- Nem.

- És reménykedik, hogy valaha megtalálja?

- Ez a végtelenbe vesző remény.

 

Az érintés hatalma

- Összefoglalná röviden, mit jelent Önnek a társállat? Azok számára, akiknek nincs módja elolvasni a könyvét?

- Nem könnyű. Bizonyos tekintetben megmaradtam csecsemőnek. A barátaim ezt úgy mondják: neked csak az létezik, aki a látótereden, az érzékelési körödön belül van. Aki kikerül onnan, az megszűnik létezni a számodra. És ez tényleg így van. Itt valami már nagyon hasonlít az állatokhoz. Valakivel nagyon jóban vagyok, tényleg intim, közeli kapcsolatban. Elmegy Argentínába, ott él öt évig, és megszűnik a számomra. Én nem levelezek, én nem telefonálgatok, én nem e-mailezek.

- Igen, de ha öt év múltán előkerül, újra ott folytatják, ahol abbahagyták...

- Ugyanott folytatjuk. A másik dolog a testi közelség, mint a csecsemőnél, aki állandóan totális érintésben van a bőrrel. És később is, ha testre veszik. Tudja, mennyivel jobban fejlődik egy primitív kultúra gyereke, aki az anyja hátára kötve létezik? Az érintés nagyon fontos, alapvető kommunikációs forma. Amikor anno, először beléptem az I. Gyerekklinikára dolgozni, egy doktornő végigvezetett a sok beteg csecsemő és újszülött között, és azt kérdezte: tudja-e, kolléga, mi baja van ezeknek a gyerekeknek? Többségüknek cirókahiánya van! Én, természettudományos bázison felnőve, meghökkentem, hogy egy nagyon jó orvos szerint a "cirókahiány" betegség. Aztán kezdtem figyelni, hogy gyerekek, állatok is megbetegednek cirókahiányban. És a felnőttkori depressziók jelentős része is cirókahiány.

- De az állatok nem csak eszközök a cirókahiány kielégítésére?

- Persze hogy nem! És igénylik is. Nekem mindegy, mit mondanak az etológusok, mert látom, hogy a kutyánál, a macskánál rettenetesen fontos az együtt alvás, aminek a lényege, hogy hozzám ér valahol. A hátával, a lábával. Azt mondja erre a bölcs etológus, hogy "na persze, mert például a kutya falkában élt, neki létkérdés, hogy el ne menjen a falka, miközben ő alszik". Vagyis azért van testi érintés-igénye - mondják -, mert biztonságot ad neki, hogy együtt vagyunk, a falka tagjai. Lehet, hogy ez is belejátszik. De szerintem az érintés, a simogatás egyfajta nagyon intim kapcsolat kifejeződése. A kapcsolat az érintéssel indul, és az érintéssel ér véget, ősidők óta. Ez egy óriási ív, amiben az állatnak megvan a meghatározó szerepe. Az élet egyre inkább kegyetlenné sivárosodik. Vannak az ismeretségi, baráti körömben, akik különböző ideológiákkal elzárkóznak attól, hogy állatuk legyen: rossz az állatnak, lakásban nem lehet tartani... Egyikük azt mondta: "Nem engedtem meg a gyerekemnek, mikor hat-nyolc éves volt, hogy legyen kutyája. És most nem engedem meg magamnak sem, holott én is úgy vágyom rá, mint a gyerekem akkor. Ez a büntetésem."

- És Ön erre azt mondta, elégítse ki ezt a vágyát, mert sok-sok nagyszerű élménytől esik el?

- Nem. Azt mondtam - kuncog -, hogy jobb lenne, ha venne egy kutyát...

- Szálljunk le a zord valóságba. Bízik abban, hogy Magyarországon belátható időn belül valamennyire is sikerül elterjeszteni a kultúrált állattartást?

- Nem! Nem bízom, és azért nem, mert elég régen élek a világban, többek között Magyarországon, és az a benyomásom, hogy idehaza nem sikerült elterjeszteni a kultúrált embertartást sem! Akkor miért pont az állattartást sikerült volna? Azt látom - a közlekedéstől a parlamentig -, hogy óriási hiányosságok vannak, éppen az egymással való kultúrált viselkedés és kontaktus ügyében. És ezt egyre riadtabban szemlélem. Ezért nem hiszek abban, hogy majd pont az állatokkal való bánásmód lesz kivétel.

 

A Rocco-legenda

- Azt mondja a könyvében, hogy ha meghal az állatod, ne gyászold. Légy szomorú, de szerezz, vegyél egy másikat. Nagyon sokan vannak, akik úgy érzik - magam is így voltam vele -, hogy egy darabig nem kell másik.

- Szerezz, de ne azonnal. A szomorkodás gyászolás is. A kérdés az, hogy meddig tart. Azt gondolom, hogy ha nagyon a mélyére kaparunk a dolognak, akkor az ember "a" kutyát szerette.

- Ezt így fogalmazza meg: "Meghalt a kutyád, a macskád, a hörcsögöd? Gyászolnád, mint egy embert? Ne tedd! Elég, ha egy ideig szomorú vagy a magánytól. Aztán vegyél új állatot magadnak. És meg fogod tapasztalni, hogy nem egy kutyát szerettél, hanem "a" kutyát."

- Igen, ez nagyjából így van. A veszteség feldolgozásához kell valamennyi idő. Nem azt gondolom, hogy hétfőn meghal egy kutya, és kedden kell venni egy másikat.

- Bár ismerek olyat, akinek erre van igénye.

- Tegye! Semmi probléma. A "soha többé", az nem jó. A bánat, a gyász enyhül idővel. Nem tartom indokoltnak a kontaktusképesség ilyen totális zárását. A szerettét elveszítő embernél sem, állatnál pedig különösen nem. Másnak látom. Az állatban több a kollektívum: "a" kutyák, "a" zebrák, "a" zsiráfok.

- Egy embernek az élete során, még ha van is másik, azért megmaradhat a "soha többet nem lesz ilyen" állata?

- Kati is így van vele. Rocco nevű kutyáját el kellett altatni. Rocco-legendával ma is tele vagyunk.

- Önnek is van Rocco-legendája?

- Nincs.

- Tudatosan nincs?

- Én rideg szívű vagyok.

- Igen, az mindjárt láttuk, amint beléptünk a házba. És a könyvéből is csak úgy árad a ridegszívűsége...

- Jobban elfogadom a tényeket.

- Nem inkább fegyelmezettebb?

- Nem! - szögezi le határozottan. - El kell engedni, el kell temetni! És ez vonatkozik minden érzelmi kapcsolatra. Emberre is, állatra is. Hogy tudni kell befejezni. Nem húzhat az ember egy sleppet maga után a régi dolgaiból.

- Az édesapja története az elhagyott német juhászkutyával, aki miatt élete végéig bűntudata volt, az angolok ciprusi lágere, ahol kutyákkal védekeztek a sakálok ellen, s a szökni készülők maguk fojtották meg dróttal a szeretett állatokat, nehogy az ugatásuk elárulja őket - nem kegyetlenségből, életben maradás okán... Szándékosan kerültek ezek a szívfacsaró történetek a könyvbe. Hogy az embereket szembesítse a saját önzésükkel, gonoszságukkal?

- Ilyen a világ. Miért hazudjak?

- A "Részemről mondjunk mancsot!" kicsit tanítás is. Annak is szánta?

- Igen. Nem baj az, ha van ilyesmi is benne.

- Ha már az "ilyen a világ"-nál tartunk: milyen jövőt jósol az állatvédelemnek? Egyáltalán, látja értelmét annak a szélmalomharcnak, amit mi, állatvédők folytatunk?

Nagyot sóhajt:

- Kung Fu Ce értelmét látta, mert szerinte a legnagyobb dicséret, amit az életében kapott, hogy egyszer, amikor tanítás végeztével eltávozott, valaki azt mondta: ez az az ember, aki tudja, hogy nem megy, és mégis tovább csinálja. Így gondolom ezt az állatvédelemmel is.

- Beszél erről, gondolom, a tanítványainak is. Hol tanít mostanában?

- Már csak 8-10 órát egy héten: a Színművészeti Egyetemen hatáspszichológiát, a Zsidó Egyetemen és a Shambala tibeti iskolán összehasonlító valláspszichológiát. A kettő ugyanaz. És órákat adok a MÚOSZ újságíró-iskolájában is.

- Mikor alszik, ha éjjel meg írja a könyveit?

- Szórványosan. Három-négy órát alszom, azután dolgozom. De alszom napközben is egy-két órát. Azután felkelek, és megint dolgozom. Amint úgy érzem, hogy nehezedik a fejem, megint megyek aludni. Én nem bírom azt, hogy este, sötétben alszunk, nappal meg fönn vagyunk. Például most, ha maguk elmennek, le fogok feküdni aludni.

- Értettem...

- Nem azért mondtam!





Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
Bejelentkezés
 
 
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)