Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Rottweilert szeretnénk! IX.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Krausz Győző  |  2006. október 31.

Kezdő kutyatartóknak és -kiképzőknek szóló sorozatunk most egy röpke pillanatra "interaktívvá" válik: az aktuális kutyanevelési tudnivalók átadása mellett a szerző a fajtaklubok szervezeti problémáival kapcsolatos kérdésekre is keresi a választ.


Tegyük hozzá rögvest: minden hasonlóság és párhuzam külső személyekkel bizonyára csakis a véletlen műve lehet...

 

Megmondom őszintén, álmomban sem gondoltam, hogy a mi Artúrunk története a mai körülmények között olyan sok embert érdekel és sarkall különböző kérdések megfogalmazására, mint tapasztaltam! Ám mivel ez nem "az orvos vagy pszichológus válaszol" rovat, csupán egy kérdéskörben szeretnék reagálni ezekre. A legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy "ha olyan jól megy a rottweilereseknek, hogy fenn tudnak tartani két-három klubot, hogyhogy nem tudnak összehozni egy kutyaiskolát, hogyhogy nem tudnak kiállítani néhány saját segédet, meg munka és küllembírót"? Elképzelheti bárki: ez sem egy százforintos kérdés! Remélem, sikerül úgy megválaszolni, hogy ne bonyolódjam bele túlzottan a gyalázkodásba.

Kezdjük talán a saját iskolával. Egy ilyen objektum létrehozásához sok pénzre, és nagyon sok önzetlen, segítő kézre van szükség. A rottweiler szakosztály történetében volt egy 4-5 éves időszak, amikor 500-700 tagja volt a szervezetnek, és nagyon jól állt anyagilag. Sajnos a vezetők nem láttak az orruknál tovább, és felélték a javakat. Majd az őket váltó vezetés is ezt tette, sőt a mai tagságnak nagy ügyesen hátrahagytak majd' egymillió forint tartozást. Azt, hogy a MEOE miért nem kérte számon rajtuk a több millió forintot, amit a rossz nyelvek szerint saját életvitelük feljavítására fordítottak, már ne tőlem kérdezzék! Ennyit az anyagi feltételekről. Ezenfelül az önzetlen segítő kezeknek is, bizton állítom, híján van e tábor!

Folytassuk tovább, a bíró és a segéd kérdésével. Az elmúlt huszonöt évben sikerült egy küllem- és egy munkabírót, valamint talán három segédet (egy vizsgázott) kinevelni. Jómagam legalább 15 éve mondom, hogy a rottweiler fajtáért csak a rottweileresek tudnak tenni bármit is igazán. Gondoljanak csak bele, hogy ki az a barom (sic!), aki saját kutyája, kedvenc fajtája ellenében egy másik, konkurens fajtáról akarja bebizonyítani, hogy a világ legjobb és legszebb teremtménye? Remélem, tetszenek érteni...

Egységben a kétség

Mindezek ellenére a rottweileresek úgy félnek egymástól, mint ördög a tömjénfüsttől. Bármilyen problémájuk akad a tenyésztés vagy munka terén, előbb beszélik meg bármely más fajta kedvelőjével, még ha dilettáns is akár, mint egy talán valamihez konyító rottweileressel. Néhány adalék a "kollégák" egymástól való rettegéséről. Titokban levágatják a növendék kutyák farkát, nehogy elterjessze valaki, hogy kunkori farkú kölyköket sikerült tenyészteni, a szintén kunkori farkú apától és anyától! Nem gondolják át, hogy hol a hiba, hanem csonkolnak. Aztán olyan is, van, hogy egyik-másik tenyésztő azért nem jár iskolába, mert már jár oda egy tenyésztő, és a végén még meglátja, hogy a kutyája nem született világszám! Inkább messzire utazik, többet fizet jóval, csak ki ne derüljön a fiaskó! Nem tudom, mikor veszik észre, hogy ez a settenkedés, sunnyogás micsoda károkat okoz a fajtának, és hosszútávon saját maguknak is? A pókerban sem lehet a végtelenségig blöffölni, előbb-utóbb ki kell teríteni a lapokat. És még egy figyelmeztetés: Aki hosszabb időn át akar tenyészteni, jobb, ha nem kárörvendezik a más baján, mert előbb-utóbb nála is megjelenik a baj, és akkor valaki behúzza a száján a cipzárt!

Száz szónak is egy a vége: senki nem bízik senkiben, úgy néz ki a tábor, hogy egységben a kétség. Azt nem állítanám, hogy a kialakult általános bizalmatlanságnak nincs semmi alapja - dehogy nincs! Mindenki ma szeretne győzni, fedeztetni, egy kis pénzt kivenni a mutatványból, bármi áron! Aztán a "holnap" legyen azé a pár "ütődötté", akik már tegnap is az ilyen okostojások meggyőzésével kínlódtak. Jellemzően az elmúlt tíz év kártékony, vezető beosztású "szerencsefiainak" 80-90 százaléka azt sem tudja már, hogy milyen jószág is a rottweiler. Sajnos a mai viszonyok sem jobbak, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, sőt... Mivel azonban a remény hal meg utoljára, így én sem adom fel, és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy egyszer a helyére kerüljenek a dolgok. Nem hiszem, hogy ez így normális: hogy mindenki a rottweilereken és gazdáikon köszörüli a nyelvét. Higgyék el, lesz ez még így se!

Álom egy iskoláról

Most akkor hol is tartunk? Kinek kellene iskola és miért? Természetesen én is azt mondom, hogy egészséges versenyállapot akkor állna elő, ha lenne önálló iskolánk, segédünk, bírónk megfelelő számban, és akkor nem úgy nézne ki a statisztika, hogy a rottweileresek tíz év alatt mindössze három-négy IPO 3 vizsgás kutyát tudnak prezentálni. Ennél rosszabb vizsga statisztikája talán csak a csivavásoknak van...

A megoldás nem egyszerű, ámbár kézenfekvő. Ha egyszer az egyre zsugorodó taglétszámban előfordul, hogy legalább tíz olyan ember, aki tovább lát az orránál meg a jövő heti kiállításnál és tenyészszemlénél, valamint tud is egymással beszélni (ez nem holnap lesz), hát talán akkor elindul valami. Mert tíz ember, aki a jó cél érdekében hajlandó lemondani a pillanatnyi látszatsikereiről a jövő valós sikereiért, már sokat számítana, kivált, ha a nagyobb részük tenyésztő, esetleg munkakutyás is lenne. Bízom benne, hogy egyszer akadnak, akik felfogják: ha egy fajta elveszti a használati értékét, a díszkutya kategóriájában igen komoly konkurrenciával kell szembenéznie!

Megköszönve a telefonokat, ezzel a témát részemről befejezettnek is tekintem. Gondolom, érzékelik a különbséget, ha az emberekről van szó, meg ha a kutyáról. Talán az utóbbiak közül egyik-másikat jobban kedvelem, mint az előbbiek közül néhányat? Mit gondolnak, létezik ilyen? Én nem tudom, de mindenesetre most inkább folytatom azzal, hogy Artúrt hogyan kezdjük el a nyomkövetésre tanítani.

Nyomon vagyunk!

Először elmondanám, hogy a kiképző a frászt hozta rám, ugyanis kijelentette: akik nyomkövetni jönnek, itt és itt találkoznak hajnali fél hatkor, vasárnap! Azt, hogy mi mindent kell vinni (úgymint: nyomozóhám, hosszúpóráz, szimatkatlanjelző-tábla, tárgy, sok-sok virsli), már régebben megbeszéltük, meg aztán jó, ha a terület érintetlen, meg harmatos a fű, de ez a fél hat kissé mellbevágott. Kezdtem rögvest kapiskálni, miért is nem olyan népszerű a kutyások körében a nyomkövetés, mint például az őrző-védő munka. Azonfelül, hogy nem lehet jókat pöffeszkedni tömegek előtt, még roppant macerás is az egész. Ámbátor a kiképzőn azt állította, hogy ha egyszer valaki ráérez az ízére, remek kis időtöltés is válhat a dologból. Persze ehhez kedvelni kell a természetet, a magányt, és természetesen a hajnali kelést.

"Bizony mondom néktek", felvetődött bennem a visszakozás lehetősége. Ám hamar legyőzte lustaságomat a kíváncsiság. "És lőn világosság": vasárnap hajnali hat órakor ott álltunk a semmi közepén, négyen: a kiképző, és három mindenre elszánt kutyás, fejenként egy hátizsáknyi holmival. első fázisként az értő elmondta, hogy ő azért szokta javasolni a hámot, mert a kutya később majd társítja ehhez a feladathoz: ha ráadjuk a hámot, már tudja, hogy fenemód nagy szaglászásba kell kezdenie. Aztán második lépésként, mivel a nyomkövetés egy szimatkatlan nevű indulóponttól kezdődik, megtudhattuk, hogy ezt miként és miért kell kialakítani. Beszéltünk még a kutyakeresőösztönéről, a virsli jelentőségéről, egyéb módszerekről. Kezdtem érteni a hajnali kezdést, mert már fél hét volt. Mindezekből könnyen kikövetkeztethető, hogy kiképzőnk ezt nagyon kedveli, és intenzíven igyekszik bennünk is felkelteni ezt az érzést.

A szájbarágósan okított módon kialakított szimatkatlantól Artúrnak mintegy tíz métert kellett az én nyomomon egyenesen menni. Mivel ez a virslikarikáknak köszönhetően aránylag gyorsan és egész jól sikerült, még egyszer ismételtünk, immár húsz méteren, és ennyi volt. Úgy vélem, ez így leírva "sitty-suttynak" tűnhet, de azért volt közben némi csetlés botlás. A két másik kolléga közül az egyik, aki szintén átlépte a húszméteres álomhatárt, megkérdezte a kiképzőt, hogy még hányszor kell majd a hajnali, nyirkos tortúrát végigcsinálni ahhoz, hogy az első vizsgaszintet tudja a kutya. Ezt talán nem kellett volna, de legalábbis nem akkor és nem ott. Ha a szemmelverés egzakt tudomány lenne, emberünket hordágyon vitték volna haza! Képzeljék el a szituációt! Ott áll a kiképző térdig vizes nadrágban, álmosan, elgyötörve az okítás fáradalmaitól, és mi nyafogunk. Pedig ő önzetlenül, saját szabadidejében, minden költségtérítés nélkül van segítségünkre!

Virsli a katlanban

Mindezt csak azért említem meg, hátha a kollégához hasonló kezdő kutyásként valaki nem tudná: a legtöbb kutyaiskolán a kiképzők és a segédek társadalmi munkában, ingyen és bérmentve tevékenykednek. Egyébként, ha már így belebonyolódtam az anyagi kérdésekbe, azt is elmondom, hogy a tagok által befizetett pénz mire megy el. Csak rá kell nézni egy iskolára, és már szemre is feltűnik az a különbség, hogy a bevételekből ki fejlesztésre, ki megélhetésre költi az oroszlánrészt. De azt hiszem, ma már éppen eleget foglalkoztunk a piszkos anyagiakkal, úgyhogy inkább mesélek arról, amit a nyomkövetésről tanultunk.

Kezdjük talán az ominózus szimatkatlannál. Inkább nevezhetnénk szagkatlannak, mivel az a célja, hogy a nyom kiindulópontján a nyomfektető minél több, a kutya számára azonosítható szagot hagyjon. Ezt úgy érjük el, hogy egy kb. ötven négyzet centiméternyi területen jól letapossuk, ami ott van, valamint erősen toporogva igyekszünk a lábbelink és a kipárolgásunk szagából is minél többet ezen a helyen hagyni. A kezdők, mint mi is, a könnyítés kedvéért még néhány virslikarikával is erősíthetik a szagot. Ez tehát a szimatkatlan, innen indul a nyomfektetés. Maga a nyom kezdetben egyenes vonalban, lépésben végrehajtott séta, amint már fent említetten 10-20-30 stb. méter: ezen kell a kutyának a szagunkat követve végigmenni, a tárgyakat megtalálni. Itt is úgy segítünk a kutyának, hogy kezdetben minden lépésnél, majd egyre ritkítva, a már jól bevált jutalomfalatkákat helyezzük a nyomra.

Az idő előrehaladtával és szorgalmas gyakorlással eljuthatunk a már idegen által lefektetett, több derékszögű és egyéb töréses, több kilométeres nyomkövetésig, és mindezt már virslik vagy más segítség nélkül. Gondolom, aki idáig eljut, annak már tényleg jó kis móka lehet ez a nyomkövetősdi, de addig...




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)