Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Rottweilert szeretnénk XI.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Krausz Győző  |  2007. január 31.

Kezdő kutyatartóknak és -kiképzőknek szóló sorozatunkban ezúttal az őrző-védő munkára való alkalmasság a téma - a fogáskészség, a védő- és zsákmányszerző-ösztön és a bátorság, amelynek hiányát nehéz leplezni, amióta nem vágják le a rottweilerek farkát...


 

Valamelyik előző írásomban a kiállításokkal kapcsolatban valami olyasmit taglaltam, hogy a bírók hogyan és miként tevékenykednek. A "gyengébbek kedvéért" elmondom: ez nem a bíró sporttársak személyéről szólt, és főleg nem olyan megközelítésben, hogy magyar-e, avagy külhoni az illető. A történet elsősorban a kiállítási eredmények túlértékelésének veszélyéről, és annak a tenyésztésre gyakorolt hatásáról szólt. Másrészt az egész kiállítási struktúra teljes szubjektivitását igyekszik érzékeltetni. Egyébként, ha egyes tenyésztőknek annyi bajuk van a magyar bírókkal, amennyit elő tudnak adni (természetesen csak a háta mögött), talán a hirdetésekben ne akarjanak az általuk adományozott címekkel fedeztetni meg kölyköt eladni, sőt: a külhoni kiállítás champion osztályában abban reménykedni, hogy egy magyar győztest már nem szórnak ki nagyon jóval (bár már ilyen is megesett), és hazatérve ne akarjanak pöffeszkedni az ebül szerzett címekkel.

Az árulkodó farok

Hát, ennyit kényszerítettek ki belőlem a fent említett irományomra kapott reakciók, melyek azért azt mutatják, hogy legalább minimális reflexmozgásra bírtam elhaltnak vélt idegpályákat. Remélem, ugyanilyen lelkesen és hevesen reagálnak majd, amikor a sok "szamuráj típusú" kutyáról fogok írni. Na, nem kell örülni, nem attól szamurájok, mert bátrak. Inkább azért, mert a saját farkukkal tudnak harakirit csinálni, ha megijesztik őket. Ha a farkuk hosszabb lenne, torkon szúrnák magukat. Ezeket a kutyusokat kölyökkorban még csak "öngyógyítóknak" szokták nevezni, mivel a farkukkal folyamatosan visszatolva tartják a kezdeti kis köldöksérvüket. Úgyhogy jó, ha mindenki megjegyzi: az öngyógyító kölyökből később szamuráj típusú eb lesz.

Ugye, mennyivel egyszerűbb volt halandzsázni a bátorságról, amíg ezt az árulkodó kis "jelzőzászlót", csak le kellett metélni, és máris mehetett a legendás duma? Egyébként a leleményesek már a fenti jelenségre is kidolgozták a népbutító szöveget: "A kan kutyánál azért jó, ha a hasa alatt van a farka, mert ha leül, nem megy királydinnye az egyébként csupasz herezacsiba. A szukáknál ugyanez a felfázást és a felfertőződést akadályozza meg." Azért ez már nem semmi! Még mondja valaki, hogy az emberi leleménynek vannak határai! Na de, "a kutya ugat, a karaván halad", úgyhogy én is tovább lépek, annál is inkább, mivel egy későbbi időpontban sokkal hosszabban szeretnék elidőzni ennél a témánál, mert ez még megér egy misét.

Egyedül a "színpadon"

Egyébként ha a memóriám nem csal, az előző részt azzal zártuk, hogy Artúr a kiképzők és a segédek szerint megkezdheti az őrző-védő munka egyénre szabott gyakorlatait. Ami azt jelenti, hogy a gyakorlásnál már csak a segéd, a kiképző és mi vagyunk a pályán. Nem tudom tudják-e, milyen érdekes az emberi elme: amikor Artúrral a körhergelésben vettünk részt, én olyan nyugodt voltam, mint a Nyugati pályaudvar. Most azonban, hogy megmondták, csak mi lehetünk a pályán, és felvetődött bennem, hogy a teraszról esetleg többen csak minket fognak nézni, megmagyarázhatatlan vibrálás kezdett eluralkodni rajtam. Pedig semmi tétje nincs a dolognak!

De hát azért ember az ember (többek között), hogy uralkodni tudjon a jó és rossz impulzusok okozta lelki állapotán. erőt vettem tehát magamon, annál is inkább, mivel észrevettem, hogy a kutyám is rögtön átvette a frusztrációmat. Menet közben rájöttem, mindösszesen az a bajom, hogy nem vagyok kimondottan szereplős, illetve versenyzős típus. Ezek után már csak arra kellett folyamatosan gondolnom, hogy az égvilágon semmi jelentősége az egész idegeskedésnek. Számunkra ez az egész csak és kizárólag szórakozás, amiben, ha jók vagyunk, és könnyedén megy, majd akár vizsgát is tehetünk. Ettől kezdve "laza lettem, mint a biciklilánc".

Vigyázz, a kutya harap!

A kiképzőnkkel és az egyik segéddel először is meg kellett beszélni, hogy mivel kezdjük az egyéni foglalkozást. Elmondták a legelső mozzanatokat, mármint, hogy mit próbálnak először ki a kutyán, és ehhez nekem mit kell tennem. Jelesül, hogy megpróbáljuk azt, ami a körben már jól ment, azzal a nyilvánvaló nehezítéssel, hogy most nincs körülöttünk a többi eb, ami azért a falkaösztönt erősíti minden kutyában, így Artúrunkban is. előfordult már többször, hogy a körben egy kutya egész jó adottságokat mutatott, ám amikor egyedül kellett volna megállni a helyét, rögtön csődöt mondott.

Száz szónak is egy a vége: ott álltunk a pálya közepén, és jött a segéd teljes felszerelésben, bottal a kezében, és jól össze-vissza fenyegette Artúrunkat. Amikor már eléggé felbosszantotta, akkor úgy futott el előtte, hogy ha nagyon akarja, el tudja kapni a védőkart. Ez így is történt: Artúr akkorát harapott dühében, hogy hallottam, amint a fogai átlyukasztják a védőkar huzatát. Ez idő alatt nekem végig feszesen kellett tartani a pórázt, és hangosan dicsérni az ebet (állítólag mindezen két dolog bátorításul szolgál).

Amikor a segéd érezte, hogy Artúr fogása erős és teljesen stabil, elkezdett olyan mozgást végezni, mintha menekülni akarna a fogásból, majd megpróbálta a védőkar különböző mozgatásával annak eleresztésére bírni a kutyát. A szabad kézben levő bottal megérintette, később végighúzta a hátán, végezetül ráütött egyet a pórázra, és már bújt is ki a karból.

Futás a zsákmánnyal

Ekkor jött számomra a neheze: a kutyával, szájában a megszerzett zsákmánnyal, vagyis a védőkarral el kellett futni az autónkig! Ezt valaki jól kitalálta, azt hiszem, direkt nekem: még azt is utálom, ha valakit futni látok! Mindenesetre futásnak látszó mozgással eljutottunk a járműig. Igen ám, de ez idő alatt Artúr úgy megszerette a védőkart, hogy semmi esetre sem óhajtott megszabadulni tőle! Végül is kötöttem vele egy jó kis csereüzletet: mondtam neki, ha elengedi a kart, cserébe nem pofozom fel! Komolyra fordítva a szót: a némi fizikai ráhatással megszerzett kart visszavittem a segédnek, és megkérdeztem, hogy csinálunk-e még valamit. Azt válaszolta, hogy neki még van három kutya, amit meg kell dolgozni, addig én igyak a büfében egy sört, vagy lebbencslevest, és ha végzett, megbeszéljük mit tapasztalt, és hogy a jövőben mivel folytatjuk. Így hát nem volt más hátra, mint előre! Bár a lebbencsleves jó ötletnek tűnt, én mégis inkább a sör mellett döntöttem. Mire a jéghideg nedű végére értem, már alig kellett néhány percet várni, és a segéd, leülve mellém, már kezdte is az értékelést.

A kutya korához képest nagyon stabil a fogásban, a terhelésre is jól reagál.

A kézzel és a bottal történő érintésre morog, és beleráz a karba. Ez a mai trend szerint nem kívánatos, de ha engem nem zavar, ő nem akar ezen változtatni. Arra a kérdésre, hogy szerinte mi lehet az oka, azt válaszolta, hogy lehet családi vonás, lehet, hogy Artúrban sokkal erősebb a védő- és a harci, mint a zsákmányszerző ösztön. Egyébként ez utóbbi feltételezését igazolandó, azt is elmondta, hogy a kutyám valószínűleg ezért is fog folyamatosan a lábával őrző-védő munka közben.

Reszkess, motoros!

Szerinte egyébként az a legfontosabb, hogy teli pofával fog, és a morgást kiváltó szituációban sem gyengül a szorítása. Többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha csak hétvégenként tudunk jönni, elég lassan fogunk haladni, annak ellenére, hogy a kutya jó képességű. Megnyugtattam, hogy senkivel és semmivel nem vagyunk versenyben. Mivel én ismerem legjobban saját magam, még azon is csodálkozom, hogy egyáltalán hétvégén hajlandó vagyok, ugrabugrálni. Miután ezt jól megtárgyaltuk, abban maradva búcsúztunk, hogy jövő hét végén ugyanitt találkozunk. Újabb kellék, amit hoznom kell, egy hosszú póráz, mert kipróbáljuk, hogy tőlem kicsit távolabb is olyan hős-e a kutyám, mint mellettem...

A hazafeléúton, vagy azért, mert nagyon felhergelték, vagy azért, mert eljött az ideje, Artúr önállóan megtette az első lépést a tulajdonunk védelmében. Az egyik piros lámpánál álltunk, amikor egy motoros egészen közel jött hozzánk, és bebámult az ablakon. A mi kiskutyánk meg olyat beijesztett neki a félig lehúzott üvegen keresztül, hogy majdnem felkaptatott a járdára! Mi magunk is úgy meglepődtünk, hogy csak néhány másodpercnyi döbbenet után jutott eszünkbe: most nagyon meg kell dicsérni a mi személy- és vagyonőrünket...


 

Szerkesztői megjegyzés

A kutyanevelés nem olyan egzakt tudomány, amelynek általános érvényű és felülbírálhatatlan szabályai vannak. Hogyan is lehetne az, amikor még az emberek iskoláiban is igencsak eltérő oktatási módszerekkel találkozhatunk, a poroszos drilltől a szabadelvű tehetséggondozásig? Lapunk teret enged a különféle véleményeknek és az egyes irányzatok képviselőinek, ám kötelességünknek érezzük felhívni az Olvasó figyelmét arra, hogy több út létezik.
Az őrző-védő kutyakiképzésben korábban általánosan elterjedt volt a kutyazsákmányszerző ösztönére való alapozás, ám ennek a módszernek megvannak a maga elkerülhetetlen következményei. Az eleve erős védőösztönnel rendelkező kutya agresszivitását a zsákmányszerzés élményével erősíteni azt a kockázatot rejti magában, hogy az állat a későbbiekben valóban "töltött fegyverként" fog működni, ami nehezíti beilleszkedését az emberek és kutyák társadalmába. Addig, amíg az őrző-védő kiképzés elsősorban a szolgálati kutyák munkára való felkészítését szolgálta, ez nem okozott problémát, sőt megfelelt a célnak: ezek a kutyák nem jártak "civil" társaságba, és munkájuk során nem "színjátékot" adtak elő, hanem valódi bűnözőkkel kellett könyörtelenül megküzdeniük.
A családi kutya azonban nem ilyen közegben éli az életét, ezért még ha fajtájánál fogva az őrző-védő sportban kívánunk is tevékenykedni vele, nem lehet cél az, hogy a kutya olyan kemény legyen, mint "maga az ördög". Jó védőösztönnel, magas önbizalommal rendelkező kutyák esetében ezért előnyösebb a fogással egy időben azonnal az eleresztést is tanítani és megkövetelni, hogy a kutya számára ne mosódjék össze a "csibész" megfogása a kötélhúzással, és az első pillanattól világos legyen, hogy az ember nem lehet az ő zsákmánya. A védőkar birtokba vétele, zsákmánynak tekintése azoknál a kutyáknál jelenthet hasznos kiképzési módot, amelyeknek veleszületett támadási készsége, önbizalma kevés, és ennek erősítéséhez szükségük van a sikerélményre.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)