Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Rottweilert szeretnénk XII.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Krausz Győző  |  2007. február 28.

Kezdő kutyatartóknak és -kiképzőknek szóló sorozatunk eseménydús epizódhoz érkezett: az Olvasó a kutyaiskolán felmerült nézetkülönbségeknek lehet tanúja. Szó esik a kutyatartó felelősségéről, a tudományos kutyanevelésről és arról, hogy valóban vadállat-e a rottweiler.


 

Mint már az előzőekben említettem, be kellett szereznem egy hosszú pórázt, amiről úgy gondoltam, csupán az a funkciója, hogy növelni tudjuk az őrző-védő munka során a gazda és a célszemély, jelen esetben a segéd közötti kontrollálható távolságot. Ez egyrészt így is van, de mint kiderült, van ennek az eszköznek más rendeltetése is. Például a kiképző ezzel tud segíteni a felugatásnál, hogy a kutya ne fogjon be.

Gondolom, akik nem jártasak a kiképzésben, nem nagyon értik, hogy mi a felugatás és a befogás. A felugatás a fürkészés című gyakorlat azon része, amikor a kutya, a gazdi irányítása segítségével, felkutatja a rejtőzködő segédet, és amikor megtalálta, azt hangos ugatással jelzi. A kutyának ilyenkor nem szabad testi kontaktusba kerülni a megtalált személlyel, és főleg nem szabad megharapnia, illetve befognia! Egyébként ezt a gyakorlatot a mentőkutyások is használják, csak egészen más előjellel, és a gyakorlat folytatása is egészen más.

No de térjünk vissza az eredeti kerékvágásba! A szokásos hétvégi program: reggel hatkor nyomfektetés a pusztán. Már a teljes IPO 1-es nyomot gyakoroljuk, még mindig virslikarikás motivációval, de már egyre kevesebbel. Artúr szépen halad, szerencsénkre szereti ezt a gyakorlatot is. Amikor a mezőn végeztünk, irány az iskola! Kutya a boxba, gazda a büfébe. Kevés pihenés, kis terefere a kollégákkal, és már mehetünk is a pályára, a fegyelmezőt gyakorolni. Ez általában mintegy 20-30 percig tart, ezután egy kicsit hosszabb pihenő, és máris kezdődik a kedvenc fázisunk: az őrző-védő munka.

 

Ereszteni mindig kell

Szokás szerint először a körhergeléssel kezdenek, amiben nekünk már nem kell résztvenni. Éppen ezért Artúrt elvittem sétálni, hogy fölöslegesen ne izgassa fel magát. Mire visszatértünk, már az egyéni foglalkozásoknál tartottak. A mi segédünk éppen egy másik rottweilerrel bajlódott a pályán: arra próbálták különböző eszközökkel rávenni, hogy elengedje vezényszóra a védőkart. Mikor már jól megküzdöttek az ebbel, egyszer csak megszólalt a tulajdonos: "Kérem szépen, én csak egy tenyészszemlére készülök, ott nem kell eresztenie a kutyának!"

Ha azt mondom, hogy a segédünk feje lila lett, akkor még nem biztos, hogy eltaláltam a színt, ami megjelent az arcán. Teljesen kikelve magából, a következőket mondta ennek az embernek. "Uram, ez egy felnőtt rottweiler kan, mi itt most megtanítjuk vezényszóra, teljes erőből támadni, és ha az életben egyszer ilyen szituációba kerül, ezt a tudását ki is fogja használni. Akkor Ön majd hogyan állítja le a kutyáját? Felad egy táviratot? Vagy lebirkózza? Higgye el - mondta végezetül -, hogy az eresztés megtanítása talán fontosabb egy böszme rottinál, mint a fogásé! Egyébként látom magán, hogy nem az első kutyája, és már valaha, valamit tanult. Sajnos a régi, elavult, minden szakmaiságot nélkülöző módszerek meglátszanak mindazokon, akik nem "kutyáztak" intenzíven az elmúlt 10-15 évben. Jó lenne, ha már valahol hangot kapna, hogy az etológia és a kinológia szuperintenzitással fejlődő tudományág. Hovatovább mindkettőt egyetemen tanítják, és már léteznek olyanok, akik ezt már meg is tanulták. Persze lehet, hogy nem egyetemen, de fejlesztve magukat. A gyakorlatban, a mai kor követelményei szerint képezve a kutyákat, mindig kontroll és irányítás alatt, az őrző-védő munkában is." Mikor ezt így jól megmondta, és az úr, a fejében az összekuszált gondolatokkal távozott, intett, hogy mi következünk.

 

A kibic közbeszól

Először a normál pórázon kellett a pályára vinnem Artúrt, és csináltunk vele egy rövid kieresztést. Ez úgy történik, hogy az egyik kézben fogjuk a póráz végét, a másikban a nyakörvét. Amikor a segéd jól felingerelte a kutyát, és felkínálja neki fogásra a védőkart, akkor a nyakörvet el kell engedni, és az ebnek ki kell támadnia addig, ameddig a póráz engedi, és meg kell fognia a kart. Ez volt a bevezető a tízméteres kiengedés előtt. A nagy tudásúak szerint ezzel "trieb"-be hozzák a kutyát a nehezebb gyakorlatra. Trieb ide vagy oda, a lényeg, hogy Artúr nagyon szépen megcsinálta az első fogást. A második fogásnál a segéd azt kérte, hogy kb. öt méterre engedjem majd ki, és csak harmadszorra csináljuk meg a tízméterest. Hála az égnek, Artúr egy pillanatnyi értetlenséget leszámítva profin megfogta a tíz méterre fenyegető segédet, és még a bottal való terhelésre sem hátrált egy lépést sem. Ismét nagy örömet szerzett az ügyes és bátor kiskutyánk. Annak ellenére, hogy az egyik nagyon tájékozott, aránylag régi kutyás megjegyezte: "Mit erőlködök ezzel az őrző-védővel, ma már a rottweilernek nem kell vadállatnak lennie, sőt lassan harapnia sem kell!"

Először úgy gondoltam, hogy ráhagyom, de aztán felsejlett bennem, hogy az ilyen és ehhez hasonló, "tudományos munkatárs" típusú kutyásoknak köszönhetően tart ott a kutyás ahol. Így hát közelebb léptem hozzá, és megkérdeztem, hogy honnan ilyen jól értesült. Mikor láttam az arcán, hogy megdöbbent a számára szokatlan szituációtól (vagy attól, hogy szóba álltak vele, vagy attól, hogy megkérdőjelezték csalhatatlan tudományát), felvilágosítottam.

 

Mire való a rottweiler?

Attól még, hogy egy időben egyesek csak arra használták a rottweilereket, hogy riogassák vele a környezetüket, a fajta nem lett vadállat! Mint ahogyan avégett sem lesz bújós kis öleb, mert ma meg egyesek azt hirdetik, hogy ez a jövő útja. Mindkét irányzat szélsőséges, s mint ilyen, rontja a fajta jó hírét, és téveszméket szülhet. A rottweiler egy középnagy, robosztus, kemény, bátor őrző-védő kutya, mely akár élete árán is megvédi gazdáját, és a rábízott javakat. Ha valami veszélyes helyzet adódik, három lehetőség van: a kutyavagy telefonál a rendőrségre, esetleg elszalad, úgymond segítségért, vagy jó esetben iszonyú elszántan védi a gazdáját. Az én kutyámnak nincs mobiltelefonja, és segítséget sem tud hívni, mert nem ismer senkit. Így marad a végső megoldás: ha muszáj, elhárítja a támadást...

Az ember becsületére legyen mondva, végighallgatta a feszültségtől kicsit sem mentes mondandómat, és vegezetül csak annyit mondott: "Jó van na, én ezt így hallottam valakitől" - Ezzel szellemi párbajom a fegyvertelennel véget is ért, de a fejemben valami tovább motoszkált. Olyan kérdések merültek fel bennem például, hogy miért van az, hogy egyesek azt terjesztik kedvenc kutyafajtámról, hogy vadállat, fékezhetetlen fenevad? Mások meg azt, hogy még arra sem alkalmas, hogy megvédje saját magát? Vajon a rémhírterjesztők, pro és kontra, milyen érdekek mentén munkálkodnak? Vajon van ezeknek a dolgoknak valami előre megkoreografált menete? Vagy spontán ilyenek vagyunk mi, emberek? Ha látunk valami szépet, gyorsan belepiszkítunk a közepébe? Nem is értem én ezt már meg, csak abban reménykedem, hogy az unokáimmal együtt felnő egy olyan generáció ebben az országban, amely majd tud felhőtlenül boldog lenni, akár egy oktalan állattal való foglalatosság ürügyén is.

 

Ne automatizáljuk!

Mire ezek a gondolatok megszülettek, már meg is nyugodtam, és folytattuk a dolgot, ahol abbahagytuk. Kipróbáltam Artúrral, hogy az őrző-védő után kicsit pihent, aztán újra felmentünk a pályára dolgozni. Néhány méter meneteléssel bemelegítettünk, majd elkezdtünk a palánkon át apportírozás gyakorlatát. Ez a gyakorlat úgy történik, hogy megállunk a sátor alakban felállított palánk előtt, az eb lábnál ül. Az apportfát átdobjuk a palánk túloldalára. A kutyának kiadjuk a vezényszót, hogy hozza vissza az eldobott tárgyat, annak át kell ugrania a palánkot, majd a szájában a fával, visszafelé is ugyanezt kell tennie, és be kell ülni a gazda elé, majd parancsra átadni a tárgyat.

Meg kell mondjam, Artúrnak ez nem a kedvenc gyakorlata. Egyébként sem kimondottan "cipekedőbajnok". Szaknyelven úgy mondta a kiképzőnk, hogy "nem apportos a kutya". Azért fegyelemből meg szokta tenni, de most mintha elfelejtette volna még azt is, hogy át kell ugrani a palánkon, nemhogy még cipeljen is valamit. Apportozás helyett folyamatosan azt leste, hogy honnan és mikor bukkan fel az ő kis kedvence, a segéd.

A gutaütéstől talán az mentett meg, hogy a kiképzőnk odajött és elmagyarázta: "Nem a kutya a hibás, te rögzítetted benne, hogy mi után mi következik, mindig ugyanaz a séma az iskolán, most meg összezavartad. Ezentúl majd figyelj oda, hogy néha más is történjen a kutyával, mint amit megszokott!" Ezután segített, hogy Artúr legalább egyszer hellyel-közzel jól végrehajtsa a gyakorlatot, mert mint mondta, sikertelen gyakorlattal nem fejezzük be a munkát. Következtetés? Ne automatizáljuk a kutyát, hanem tanítsuk!

 




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)