Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Rottweilert szeretnénk XVI.
Bátrakkal tele a temető
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Krausz Győző  |  2007. augusztus 13.

A rottweilerkedvelőknek címzett, de minden más, elsősorban őrző-védő kutyásnak szóló sorozat jelen epizódját a bátorságnak szenteljük: egy olyan tulajdonságnak, amelyet mindenki elvárna a kutyájától, de egyáltalán nem könnyű definiálni, még kevésbé felismerni...


 

Azt már tudjuk, hogy az alkotáshoz térre van szükség, amiben alkothatunk. Ám mivel nem vagyunk istenek, nekünk az alkotáshoz szükségünk van valamire, amiből alkotni tudunk. Jelen szituációban például, mint már említettem, szükségünk lenne egy-két, a kan kutyánk minőségét megközelítő, vagy még annál is jobb szukára. Sajnos ez sehol a világon nem lenne egyszerű kívánalom, de nálunk ehhez képest is még hatványozottabb a nehézség. először is azért, mert a nyilvántartás, a tenyésztési adatok rögzítése vagy 15 éves elmaradással küzd, és ma sem mutat semminemű javulást. Másodszor a tenyészalkalmassági vizsgák évről évre egyre siralmasabb képet festenek az állomány őrző-védő munkáját, illetve egész kutyaviselkedési karakterét illetően.

Vonalak

Nekünk mindezeken kívül még egy problémával kell szembenéznünk. Az, hogy Artúr szorosan vonaltenyésztett eb, mindjárt két dolgot is felvett egyszerre. Az egyik jó, a másik kevésbé. A jó az; hogy vonaltenyésztés eredményeképpen azokat a küllemi és mentális tulajdonságokat, amelyeket a vonaltenyésztéssel rögzítettünk, az utódaiban is nagymértékben meg lehet majd találni. Ami kevésbé jó, hogy azok a kutyák, amelyeknek kölykei potenciálisan a vásárlásunk tárgyát képezhetnék, mert szüleik jó munkaadottságokat mutatnak, szintén vonaltenyésztettek, ugyanebből, vagy nagyon közeli vonalból. Tehát mivel a végtelenségig nem lehet büntetlenül szukíteni a genetikai keresztmetszetet, ezek a kiskutyák számunkra nem jelentenek megoldást. Az egyéb, hervadt vonalakba meg életveszélyes belenyúlni. Nem akarjuk lerombolni azt, amit eddig felépítettünk: a sok jó megtartása mellett még javítani is szeretnénk.

Hát, egyelőre ennyit a tenyésztési dilemmáinkról. A továbbiakban egy régi ígéretemet szeretném beváltani. Ha jól emlékszem, a kutyafaroktartása apropóján ígértem, hogy a gyávaságra és egyéb viselkedéssel kapcsolatos gondolatokra visszatérek. Gyanítom, sok mindenkit érdeklő és érintő téma lehet a gyávaság, bátorság, agresszivitás vélt vagy valós tüneteinek és okának részleges feltárása. Azért írtam, hogy részleges, mert szerintem a téma annyira összetett, és annyi helyen gubancolódnak az elmélet és a gyakorlat szálai, hogy bárki részéről, úgy vélem, igencsak nagyképűségre utalna azt állítani, hogy mindent tud e témakörben.

Bátrakkal tele a temető

Először talán abban kellene megegyeznünk, hogy mit tartunk egyik vagy másik viselkedésformának, és mindezt milyen jelek vagy jelzések alapján kívánjŰk megállapítani. Kezdjük talán az egyik legkevésbé kívánatos viselkedéssel, a gyávasággal. Ez a viselkedésforma sem az állatok, sem az ember viszonylatában nem túl rokonszenves számunkra. Pedig ha jól belegondolunk, számos vadállat ennek a tulajdonságának köszönheti, hogy nem tűnt el az evolúció szemetesgödrében! Persze amit mi gyávaságnak nevezünk, lehet, hogy csupán teljesen jogos óvatosság. Ennek kapcsán eszembe jutott egy történet, amit valamelyik természetfilmben láttam. Egy óriáskígyó majmokra vadászott, valami hatalmas fára felmászva. Azok, észrevéve a csúszómászót, riadót fújtak, és menekülőre fogták a dolgot. Ám az egyik mérges majom úgy döntött, hogy móresre tanítja a pitont, és ahelyett, hogy elmenekült volna, nekiállt pofozni, cibálni a hatalmas hüllőt. A piton egy pillanatra meglepődött az „őrült” majomtól, de hamarosan helyreállt a világ rendje, és történt, aminek történnie kellett. A lényeg, hogy a kígyó jóllakott, és a „bátor” majom génjei nem öröklődtek tovább…

No de mi most sem kígyókkal, sem majmokkal nem akarunk bíbelődni, maradok tehát a kaptafánál. Nézzük, mi az ábra a kutyaősével, a farkassal! Elmondhatjuk, azt hiszem, hogy ez a négylábú és a többi vadonélő kutyaféle egyaránt roppant óvatos, emberi szemünknek igen gyávának tűnik. Hát ember legyen a talpán, aki tisztán tud látni, mondhatják! Pedig a dolog nem olyan komplikált, ha mindent csak a domesztikált kutyaés az ember viszonyából vizsgálunk. Azt már a modern tudomány sem tudja pontosan, hogy az ember akaratából vagy a mai kutyák ősének akaratából, de létrejött egyfajta szimbiózis, amelyben az ember, mint főemlős, nagyobb privilégiŰmokat élvezett, ami jelen esetben azt jelenti, hogy ő gyakorolt nagyobb ráhatást a másik fél alakulására: szép lassan saját céljainak megfelelően alakította, helyenként torzította az eredeti fajt. Tehát a cél szentesíti az eszközt, még akkor is, ha ez az elején még nem annyira tudatosan történt, mint az elmúlt néhány száz évben.

Gyávának születnek?

Ez a műveletsor, ami kezdetben ösztönszerűen, majd tudatosan létrejött, még a laikus számára is jól megfigyelhető a domesztikált eb külső jegyeinek sokszínűségén. Erre itt most nem akarnék kitérni, de talán néhány szót azért ejthetnénk a méretről, a színekről, a szőrzetről stb. Ami azonban jelen esetünkben most sokkal fontosabb: a használhatóság. Akármilyen fŰrán fog hangzani, mégis úgy volt, hogy az ölebektől a legkeményebb személy- és területőrző kutyákon át a vadász-, a kotorék-, a mentő-, a vontató-, vagy harci ebekig minden fajtát valamilyen használati céllal hoztak létre. Mind a fent felsorolt használati módok bátor, kiegyensúlyozott kutyát kívánnak, amely az emberekkel szoros bizalmi viszonyban van, kivéve azt a néhány őrző-védő- illetve területőrző fajtát, amelyeknél bizonyos mértékű bizalmatlanság megengedett, hovatovább munkaköri kívánalom. És itt most el is érkeztünk néhány kardinális kérdésig. Mennyire bizalmatlan? Mikor van az, hogy a túlzott bizalmatlanságot már gyávaságnak kell tekinteni? Melyik munkánál mekkora legyen a bizalmatlanság? Kell-e valójában? El kell döntenünk azt is, hogy a túlzott bizalmatlanság (gyávaság) mentális, avagy fizikai eredetű probléma-e.

Elöljáróban, azt azért szeretném leszögezni, hogy a mentális problémák, hacsak nem valami egyedi mŰtációról van szó, öröklöttek és tovább örökítődnek. Jórészt a fizikai problémák is, ámbátor itt sűrűbben előfordulhatnak szerzett anomáliák. Mire is gondolok? Sajnos nagyon sokan nem tudják például a saját kutyájukról, hogy rövidlátó, vagy éppen a szemhéjak hibás alakulása okozta gyulladás következtében részlegesen vak, esetleg farkasvakságban szenved, netán a perifériás látásával van baj, és még sorolhatnám. Ezek az állatok pusztán a betegség ürügyén is félelmet mutathatnak, de ha ezek kapcsán még valami trauma is éri őket, akkor még inkább. ugyanez a helyzet a halláskárosult állatoknál, de fennáll a veszély bizonyos gyógyszerek szedése esetén is. Persze mindezeket nem azért írom le, hogy mentesítsem a felelősség alól azokat, akik rettegő állatokat szaporítanak, csupán a probléma összetettségét kívántam a teljesség igénye nélkül felvázolni.

Éppen azért, mert nehéz pontosan megállapítani az ok és okozati összefüggéseket, a legegyszerűbb módszert kell követni. Azt a kutyát, mely mentálisan nagyon hasonlít a farkasra, semmilyen ürüggyel nem szabad továbbszaporítani, sőt, ha a fenti okból kifolyólag veszélyessé válik, meg kell tőle szabadulni. (nem szélnek ereszteni, hanem humánusan és felelősségteljesen).

Mit is jelent a bátorság?

Ebben a témakörben még hosszan beszélhetnék az ijedségről, az okokról, a reakciókról, arról, hogy a beteg szem, fül esetleg extra szaglással kompenzálódik, és ez hogyan irányíthatja a viselkedést stb. Mivel azonban a hely és a tudásom is  véges, rátérnék a viselkedést alakító következő momentumra, a „bátorságra”

A bátorság definiálása igen egyszerű. Minden kutyabátor, amelyik nem gyáva. Ugye, milyen egyszerű? Vagy talán mégsem az? Hát persze, hogy mégsem az! Hiszen ha így működne, a kutyatenyésztés egyik súlyos problémáját gyakorlatilag percek alatt meg lehetne szüntetni. Természetesen ennek a témakörnek is megvannak a maga megkerülhetetlen kérdései. Fajtánként, kutyánként. Más bátorságot várunk el egy ölebtől, és mást egy kotorékebtől, megint mást egy vadász- vagy egy őrző-védő ebtől. Egészen más a falkabátorság, mint egyes egyedek bátorsága.

Embereknél szokták volt mondani, hogy az az igazi bátorság, ha valaki le tudja győzni a félelmeit. Aki semmitől sem fél eredendően, az vakmerő vagy eszement. Gondoljunk csak bele ezen felvetés kapcsán, hogy néha egyes kutyáktól mit is várunk mi, emberek! Vegyünk például egy kotorékebet: elvárjŰk, vagy legalább aki igazi kutyás, az elvárja, hogy egyszer a kutyája vakmerően, hovatovább eszementen harcoljon egy rókával vagy borzzal annak saját közegében, a föld alatt, de egyébként meg legyen kezelhető, szófogadó, lehetőleg az embert és annak gyerekeit szerető vagy legalábbis jól toleráló eb. De említhettem volna ugyanilyen összefüggésben bármelyik hasznos munkát végző fajtát. Az ebek fajtánkénti minimŰm vagy maximum bátorsági mutatóinak mérésére az FCI által deklarált tesztek általában megbízható paramétereket adnak. Természetesen ezt nem az FCI dolgozta ki, hanem azok az országok adják le, amelyek az adott fajta kitenyésztői. Ők tudják a legjobban, hogy az adott kutyát milyen használati céllal hozták létre. Azt is el kell mondani, hogy ezek az úgynevezett standardok sem örök életűek. A tapasztalatok és a világ változásai időnként korrekciókat kényszerítenek az egyes fajtákra. Néha jókat, néha rosszakat. A mi fajtánk, a rottweiler standardja is átesett ilyen korrekciókon, de a lényeg megmaradt: kiegyensúlyozott, magabiztos, bátor, erős, nagy kutya.

Ideje „felöltözni”

A harmadik témakör, amit az elején említettem, az agresszió. Erről csupán annyit, hogy bizonyos kutyáknak bizonyos esetekben erre is szükségük van, de nagyon oda kell figyelni a korlátokra. Mivel ezt a témát nemrégiben Stefan Siman úr bővebben feldolgozta, csupán annyit szeretnék hozzátenni, hogy a bizonyos fajtáknál megkívánt agresszivitást, amely nélkül az adott kutyaa tőle elvárt munkát nem tudná elvégezni, nem szabad összetéveszteni a félelem kiváltotta agresszióval. Sajnos a laikus számára a két viselkedésforma tünetei igen hasonlóak lehetnek. A szakemberek a különböző rendezvényeken, főleg tenyésztéssel kapcsolatos rendezvényeken, arra lennének hivatottak, hogy elválasszák a búzát az ocsútól.

Azért írom, hogy „lennének”, mert egyelőre csak jó lenne, ha szakemberek lennének! Tisztelet annak az egy-két kivételnek, aki nemcsak felismeri, hanem szankcionálja is a nem kívánt viselkedésformákat. Sajnos, nem ez az általános. Vagy 15 éve a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyesek fel sem ismerik a problémákat, mások felismerik ugyan, de ők „jó emberek”, akik nem mondják, és vannak, akik annyira el vannak foglalva a saját szereplésükkel, hogy más már nem is érdekli őket. Leginkább egy olyan kutyafajta jövője nem, amelyet akár kimondva, akár kimondatlanul, nem szeretnek, hanem kifejezetten Űtálnak.

BúcsúzóŰl e témakörtől Hofi Géza szavait idézném: „Akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözzön fel már végre!”




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)